Elnézést kell kérnem, mert tegnap internet hiányában nem tudtam megírni a harmadik nap eseményeit, igyekszem behozni a lemaradást. Bár most sincs sok időm az írásra, mert megyünk a Cowboy-ok földjére!
24-én délelőtt egy keresztelőre voltam hivatalos, ahol Andiék lettek a keresztszülei a kis Diegonak aki Jvaier testvérének és feleségének a pici fia. Nem is láttam még ilyen különleges kis srácot. Fekete és erős és vastag szálú haj figyel a fején, két sötét barna szem kandikál rám… Aranyos és nyugodt kis srác. Tagadhataltlan a mexikói származás és mivel Andiéknak is fia lesz, így sokszor elmondja, hogy reméli, hogy az övék is így fog kinézni, mert Javier csalódott lenne, ha egy kék szemű és szőke hajú srác születne.
(Andi, Javier és Dieego, Gerorg, Divina)
Templom előtt a kb 30 fokban és tűző napsütésben a pálmafák alatt gyülekezik a család, szépen bevonulunk, ahol egy lengyel pap köszönt minket, természetes összeborulás a lengyel-magyar barátság jegyében… A templom modern, de mégis régies. Ugye idősnek mondható épületek itt nincsenek, mert fiatal az ország.
Keresztelő nem túl nagy felhajtással, de nagyon kellemesen lezajlik és már indulunk is ebédelni, egy mexikói étterembe. Öröm és boldogság, mert mindent ki kell próbálnom gasztronómia szempontból, hogy amikor Mixivel az Iguanában ebédelünk, az orra alá dörgölhessem, hogy ez bizony kanyarba sincs a mexikói kajával, mert tényleg nincsen és ezt most egész biztosan állíthatom. Belépve az étterembe ismét egy odaát érzem magma a határ túloldalán, tulajdnképpen egy mexikói faluban érezm magam:
Gyorsan le is ülünk az asztalokhoz és érezik az apró ünnepelt is. Egy külön kis asztalon a keresztelőn kiálított igzoló lap, egy kereszt és fénykép Diegóról, valamint egy írdatalan nagy torta figyel. Miután mindeki elfoglalta a helyét Javier már mondja is, hogy milyen mexióki sört kéne azonnal rendelnem magamnak én meg természetesen kérdés nélkül cselekszem...
Ebéd előtt kettő el is pattant. Megérkezik az első fogás, nachos egy iszonyatosan erős paradicsomos hagymás mártogatóssal és természetesen rettenetesen eltér a korábbiakban tapasztalt ízvilágtól, egyszerűen remek....
Mellé még a szokászos bab is érkezik, ami mindig egy kicsit pépesítet formában van, de az íze szintén nagyon különleges. Ezt követően egy picinyke tál leves érkezik. Nagyon hasonlított a csülkös bablevesre, de nem volt olyan sőtét barna, hanem egészen áttetsző volt, természetesen remekül megfőtt hússal..
Leves beverését követően érkeztek a nagy hústálak rajta csirke, marha, kolbászféle, továbbá még volt ott nagy darabokban hagyma és jalapeno paprika grillezve, amitől még erősebb lesz, ezt tudom tanusítani, mert írdatalan erős volt. Húsok remekül elkészítve, tényleg hibátlan!
Érdekesség, hogy köretnek természetesen tortillát kapunk kis stílusos mexikói kendőbe csomagolva, van köztük buza és kukorica alapú. Miután ezt is bevertem és a mexikói konyhát A-tól Z-ig kipróbáltam jött még egy kukorica torta, ami szintén pusztított…
Közben természtesen a rokonággal is jót beszélgetek és itt is mindenki elmondja, hogy már nem mennek át a határon. Gyakaran a lövöldözéseket is hallani, néha pedig robbanatanak is, szóval a vélemény mindenhol egyezik: Átmenni nem lehet.
A gasztronomiai csoda után Javeirékkel úgy döntünk, hogy bekocsikázunk a belvárosba a határhoz, mert ezt le kell sétálni. Az idő, ahogy már említette beállt a szokásos száraz és meleg sivatagi hőségre, tegnapi viharnak nyoma sincs, sehol egy felhő. Le is parkoljuk hamar a szekeret és sétáva fedezzük fel Laredo központját. Felkészítenek, hogy itt nincs ám semi érdekes, meg ne számítsak semmire. De itt nekem valahogy mégis minden érdekes, egyáltalán nem Amerikában érzem magam, ez itt tiszta Mexikó, az autók, az utcák, az emberek. Fura dolog ez. A kirakatok dobozait és díszítéseit a folyamatosan és iszonyatosan erősen tűző nap már kiszívta, de ez is adja a hangulatot. Rengeteg az ember. Azt egyik utcán sétvla megyünk a határ felé, hogy most olyan közel menjünk amennyire lehet. Mivel a határ a város közepén van, így az onnan érkező forgalom is átmegy a város utcáin. Óriási terepjárok csili-vili ordenáré nagy felnikkel és a bassszusztól remegő rendszámtáblával jönnek és csak jönnek. Bennük súlyos kinézetű ürgék ülnek, ránézésre 10 év börtön. Az sokkal érdekesebb, hogy ők miért jöhetnek át és vajon ezek az urak mivel is foglalkoznak. Félelmetese és ez nem olyan, mint amit otthon látunk ám. Fényképet róluk nem merek készíteni, elleneben a határátkelő amerikai oldaláról igen, mondjuk már kiabálnak is, hogy nem kéne annyira ezt csinálni, de én már kitörölni nem fogom. Pár méter és nincs tovább, itt a híd és mi egy sarkon állunk egy derékig érő korlát előtt. Át lehetne ugarni és szaladni Mexikó felé, de nem őrültünk meg. Javier megjegyzi, hogy sajnálja, hogy ennyire veszélyes, mert ő is menne…
(A kép jobb oldalának alsó részén látható kis korlát kanyarulatig lehet lesétálni, ott álltunk mi is)
Nem akartam ide minden képet felrakni Lardoról, ezért belnkelem a külön albumot amit fácsén készítettem neki:
http://www.facebook.com/media/set/?set=a.534983049864080.134121.100000571698196&type=1
Miután megfigyeltük a várost, gyorsan még beszaladunk Javier anyuájához kicsit beszélgetünk és már húzunk is a naplementében vissza észak felé San Antonióba. Jó 3 órás út ismét a semmi közepén. A rendszámtáblákon mindenhol a “The lone start state” szlogen szerepel. “A magyányos harcos csillag” ez lenne a legjobb fordítása, ahogy Javier kifejti, a “lone” szó jelentését.
A sötötségben itt és ott narancssárga fényeket látni felvillani, ez bizony az olaj keresés jele, olajláz van! A felesleges gázokat égetik el, ezek ragyogják be a sötét éjszakát...
