Ez a bejegyzés egyáltalán nem lesz vicces. Sőt... Inkább szomorú ésfelháborító.

A történet ott kezdődik, hogy jövök haza ma délelőtt. Budapest legszínvonalasabb tömegközlekedési eszközén utazom. Igen, igen. A 24-es villamos. Vagy mondhatnánk a "brazil vonat". Haller utcánál egy vak lány száll fel, vakvezető kutyával. Valahogy odatalálnak egy székhez, de egy jól szituált nő (egy utolsó undorító szétbaszott fejű lotyó) ücsörög nyugodtan a széken. Gondoltam hogy nincs gond, átül a nő, mivel nem volt foglalt minden ülőhely. De úgy látszik túl naiv vagyok. A fehér bottal már a térdét csapkodják a nőnek(?), de meg nem mozdulna... Végülis mekkora fizikai megterhelés lenne azt a löttyedt seggét 2 méterrel odébb tenni, nemde?

De ami igazán elszomorított, hogy az emberek úgy viselkedtek, mintha moziba lettek volna. Unalmas ki napjuknak talán a szerencsétlen lány volt a csúcspontja, ahogy próbál legalább valami kapszkodót találni, ha már ülőhelyet nem sikerült, miközben elindul a villamos. És mivel nem lát minket, gátlástalanul bámulhatjuk, ahogy küzd, hogy talpon maradjon.

Ennek tényleg úgy kell kinéznie, hogy én baktatok végig a fél villamoson, hogy leültessem egy üres helyre a lányt??? Még szerencse, hogy a kultúrált, megértő és segítőkész 21. században élünk...

Természetesen nem szándékoztam általánosítani ezzel a történettel. A 3-as metron például rendszeresen szoktam látni egy vak bácsit. Neki segítenek az emberek felszállni, leültetik, aztán leszállni is segítenek általában.